Sziasztok! Figyu, a beígért Thresh/Rókaképű ficet átírtam erre . remélem megfelel :)

(Rókaképű PoV.)

Cato meghalt, ketten maradtunk. Én és Thresh. Elindultam, hogy végső küzdelmet vívjak vele. Hogy megöljön. Mert megöl, semmi esélyem nincs ellene. Elhaladtam az utolsó zöldellő fák mellett. Kiléptem a tisztásra, egy percre elvakított a bőségszaruról visszaverődő fény.  Minden olyan csendes.  De meghalni jöttem. Thresh-t még nem láttam sehol, de fogadni mertem volna, valahol a közelben van. Pislogni se mertem. Egyszer csak egy alakot láttam, amint kilépett a mezőből. Elkiáltotta magát:

-          Gyere elő, meg kell küzdenünk! – ordította.

Lassan osonni kezdtem az erdő takarásában. Addig lopóztam ameddig háttal nem volt nekem. Akkor teljes erőmből futni kezdtem felé, elég halk voltam, és nem vett észre. Ráugrottam hátulról, a földön kötöttünk ki. Legurultam róla, mielőtt el tudtam volna vágni a torkát. Bevertem a fejemet, most hasogat. Szuper. Mire feleszméltem már fel is állt, most felém tornyosodott, ijesztő. Bozótvágó kése elől elgurulok, mellettem csapódott a földbe. Kapva az alkalmon megragadtam, és magam elé tartottam, így időt kaptam arra, hogy fölálljak. Ijedt arckifejezése elárulta, hogy nincs több fegyvere. Elvigyorodtam, közbe hangosan ziháltam.

-          Na, mi van? Megijedtünk?

Elkezdtem felé közeledni a fegyverrel, mire ijedten hátrálni kezdett. A következő pillanatban, már azt sem tudtam hol vagyok, egy erős kar lelökött a földre. Megragadta a torkomat és a földhöz csapta a fejemet. Majdnem megfulladtam. Már alig volt bennem levegő, a kétségbeesés eluralkodott rajtam.

 Amikor újra kinyitottam a szememet, fölöttem térdelt és a földhöz szorított.  A fegyvereimet kerestem, de akkor megláttam, hogy a késemet a torkomhoz közelíti. A levegő beszorult a tüdőmbe, miért nem vet véget a szenvedésemnek? Miért nem öl már meg? Akkor rájöttem, hogy a show miatt. Tudja, hogy erőfölényben van, és hogy semmi esélyem nincs ellene. Hosszú haláltusám lesz. A Kapitólium élvezni fogja.

-          Még mindig ilyen magabiztos vagy? – kérdezte, de közben vigyázott, hogy még véletlenül se kerülje el semmi a figyelmét.

Hangosan felnyögtem, megbántam az előbbi hevességemet. Hirtelen eszembe jutott valami. A bozótvágó. Mivel az egyik kezével a nyakamat szorítja, másikban a késem van, nála nem lehet. Amennyire tudtam körbenéztem. Megpillantottam, hogy mellettem van egy másfél méternyire. Tudtam, mit kell tennem.

(Thresh PoV.)

Azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám elhúzni ezt. Igazság szerint nem akartam megölni igazságtalan lenne. Olyan gyengének tűnt, így a földre szorítva. Egyszer csak elkezdett rángatózni, szabadulni akart. Akkor megláttam a bozótvágómat tőle kb. másfél méterre. Szóval azt akarja. De nem tudom mi a stratégiája. Elkezdtem jobban szorítani a torkát, majd ki idő múlva csillapodni kezdett, majd teljesen elernyedt. Ennek talán kész. El is vettem a kezem a torkáról, már hallottam is magamban az ágyút. De a valóságban nem szólt. Mire rájöttem mit akart elérni ezzel az akcióval már felém rohant teljes erejéből, kezében a fegyveremmel. Elugrottam előre, és megint rávetettem magam. Kicsit rossz érzés volt fájdalmat okozni valakinek, de ezt kellett tennem. Kitéptem a bozótvágót a kezéből, és nyakára szorítottam a kést. Fehér bőrén kirajzolódtak az erek, könnyű lesz. De nem akarom megölni. Sajnálom őt. Annyira küzd. De meg kell ölnöm. Felemeltem a kést, már fel is sebeztem a torkát. Ránéztem az arcára, ő már lehunyt szemmel várta a halált. Szemhéját összeszorította, könnycseppek szivárogtak ki alóluk. Halkan nyöszörgött, ajkát összeszorította. Annyira szép volt, és annyira sebezhető.

-          Szép álmokat! – mondtam neki. Felpillantott és kék szemével az enyémbe bámult. Egy szóval tudnám leírni, gyönyörű. – Bocsáss meg! – mondtam, és elvágtam a torkát.

(Rókaképű PoV.)

Lefegyverzett, kész, ennyi. Halott vagyok. Szemeimet lehunytam. Nem akartam, hogy lássa könnyeimet. A kést a nyakamra tette.

-          Szép álmokat! – mondta. Ezt nem tudom, mire véljem. Kinyitottam a szemem. Belenéztem az aranybarna szempárba. Megbánást láttam. – Bocsáss meg! – ez az utolsó mondat amit hallottam.

 Örök sötétség, aztán megint fény. Ilyen a halál. Egy olyan világban ébredtem fel, ahol nincs kés, vér, Kapitólium, viadal, vagy szomorúság. Csak öröm, boldogság, szeretet. Jobb lesz nekem így.

                                                                                                             -Vége-

                                                                                                             2013.10.21.

 Sziasztok! Nos úgy gondoltam, hogy elhalasztom a másik sztorit és egy folytatásos történet első részét hozom :) Első ficem , szóval ebből sok minden hiányzik, majd feltöltöm az egész fejezetet a Merengő nevű fanfiction portálra :D Enjoy!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

1.       Mindennek vége

*rue*

A nap sugarai átsütnek a fákon egyenesen a kezemben lévő gabonaszemre. Csillog, aranylik, milyen gyönyörű. Csicseregtek a fehér-fekete tollú fecsegőposzáták, mint mindig. Kis dalocskámat dúdoltam nekik, amit mindig is szoktam. Mint mindegyik nap, ez is olyan lenne, ha nem ma lenne az aratás. A nevem most van először bent a sorsoláson. Csak egyszer szerepel. Nincs aminek tesszeráért iratkoznom, mert az otthonban lakom.  Anyám belehalt a szülésbe, apám pedig megőrült, és hasbaszúrta magát.  Az emberek a körzetemben szeretnek, mindig megszánnak ezzel - azzal. Kevés az esély hogy én legyek a kiválasztott, de nagyon félek. Ha mégis kihúznának, akkor sem lenne senki, aki önként menne helyettem. Az arénában pedig megölnének, az semmi kétség. Mindjárt itt az idő, el kell indulnom a térre. le a hegyekből át a puha zöld pázsiton végig imádkoztam. Hátha a sors kegyes lesz hozzám.

thresh.

Elegem van ebből az egészből. Basszák meg a viadalt. A francba…

Kint állok a téren, körülöttem sok kétségbe esett gyerek. A poros tér, ahol mindenki koldul akitől csak tud, most fel van díszítve a giccses kapitóliumi divat szerint. Mindenhol kamerák, szuper. Ez az utolsó aratásom. Ha nem húznak ki, akkor egy életre megmenekülök ettől a borzadálytól. Csak annyiszor van felírva a nevem ahányszor kötelező, családom nincs, de már az otthontól is megszabadultam. Nagyon magamnak való vagyok. Az erdő szélén lakom egy kis házban, ami még a dédnagyapámé volt. A sulit is mindjárt befejezem, amit bánok, mert azért ott vannak a haverok, és velük jól érzem magam.  A lányoknál is néha-néha szerencsém van, de nem vagyok valami népszerű. Gondolat menetemet a következő szakítja félbe:

-          Jó napot, jó napot! Isten hozott a 74. éhezők viadala aratásnapi ünnepségén!- köszönt be mézesmázos hangon egy valaki, sajnos a nemét nem tudom megállapítani, mert leginkább egy elbaltázott próbababának néz ki. A múlt években egy buziképű férfi volt a helyén, de mára asszem kidöglött. - Boldog viadalt, és sose hagyjon el benneteket, a remény!

Miután ez az alak, akiről közben kiderült, hogy nő elmondta a mondókáját, és levetítették azt az átkozott filmet a „csodálatos Kapitóliumból”, eljött a legstresszesebb pillanat.

-          És most jött a döntő pillanat, hogy kiválasszuk a 11. körzet kiválassztottait! Lássuk először a női kiválasztottat!

Az alak a lányok neveit tartalmazó gömbhöz sétált, majd drámai kézmozdulatok közepette kihúzott egy papírfecnit. Visszatipegett a mikrofonhoz.

-          Rue Calfe.

Ruet mindenki szereti a körzetben. A szívem összeszorult. Ne. Nem lehet, 12 éves még, túl kicsi, biztos odavész. Kis arcán könnycseppek potyogtak lefele, de igyekezett összeszorítani a szemét, erősnek akart látszani, de sehogy se akart összejönni neki. Plusz még egy ok amiért nem akarok kiválasztott lenni.

Every a fiúk gömbjéhez sétált, ugyanazok a kézmozdulatok, vissza a mikrofonhoz, majd jött a név.

Thresh Lion.

*rue*

Nem figyeltem semmire attól a pillanattól kezdve, hogy felolvasták a nevemet. Valahogy Thresh nevére mégis felkaptam a fejem. Jól ismertem, ő is az otthonba járt, mindig megvédett, hogyha kellett. És most ellenfelek leszünk. Fáj. Fáj, mert mindketten meghalunk, kizárt, hogy valamelyikünk győzne. Bár Threshnek van egy pici esélye, de nekem semmi, gyenge vagyok és erőtlen. Ezt mindenki tudja.

-          És most, fogjatok kezet!- mondta Every, majd kilépett közülünk, és szembenéztem Thresh-el. Kezemet nyújtottam, ő megragadta, és kezet ráztunk. A kezem annyira kicsinek tűnt az övében.

Ezután két-két békeőr körülfogott minket, és utoljára visszanéztem a térre, ahol utoljára láthattam az ismerős arcokat.

Helló~

Sziasztok, Vanda vagyok! Ezen a blogon éhezők viadala és más fandomban íródott fanfictionöket fogok írni. Hamarosan egy Thresh/Foxface párosítású drabble-el jövök, addig is további szép napot ! :)